Ma már rengeteg additív gyártótechnológiát használnak világszerte, amelyek többé-kevésbé hét alapkategóriába sorolhatók. De nem mind, például a hidegfúvásos vagy hidegpermetes eljárás sem kategorizálható be.
Az eljárás, maga a hidegfúvás során nagysebességű, akár a hangsebességnél is négyszer gyorsabb gázsugarat használnak. Nagyjából 25 milliméteres területen a porszemcséket hordozóanyagra rendezi, majd bevonatot képez egy darabon, vagy (3D nyomtatásnál) teljes tárgyon.
A folyamatot orosz kutatók dolgozták ki, még az 1980-as években. Rájöttek, hogy szilárd részecskék szobahőmérsékleten gázáramlással vonhatók be.
3D nyomtatásnál teljes nyomatok kialakítására, vagy törött, meghibásodott darabok javítására alkalmazzák. Permetfúvókát és robotikus kart használnak hozzá, amelyek vagy az anyagot, vagy a fúvókát mozgatják.
A hidegfúvás egyik legnagyobb előnye a hőfúvással szemben, hogy nem megy 800 Celsius-fok fölé, és így a magas hőmérsékletre és az oxigénre érzékeny (oxidálódó) anyagok esetében is működik. Előbbibe a nanoszerkezetek, utóbbiba például a titán és az alumínium tartoznak.
A gyártási idő nagyon gyors, korlátlanok a méretbeli lehetőségek. Sokféle fémmel és vegyületeikkel működik: alumíniummal, nikkellel, rézzel, acéllal, titánnal, nemesfémekkel és nehezen megmunkálható anyagokkal is. A technika korrodált vagy megrongált alkatrészek javításánál különösen előnyös, például a légjárműiparban előszeretettel alkalmazzák.
Hátránya, hogy korlátozottak a geometriai lehetőségek, alacsony a sűrűség, nem túl pontos, ridegek az anyagok. Más 3DP technikákkal összehasonlítva, a hidegfúvás nagyon korlátozott, csak kevés gyártó készít gépeket. A nyomatokat marással kell megmunkálni, felületeik így lesznek simák, pontosabbak az élek, formájuk így optimalizálható.
Az ausztrál SpEE3D printere a legismertebb, kb. ezerszer gyorsabb a hagyományosabb fémnyomtatóknál. A német Impact Innovations, az amerikai VRC Metal Systems és a svéd Höganäs számít még a terület meghatározó szereplőjének.
