A montreali McGill Egyetem Input Eszközök és Zenei Interakció Laboratóriumának (IDML) kutatói infokommunikációs technológiákkal és digitális gyártással (lézeres vágással, 3D nyomtatással) az emberi test (McLuhan-féle) kiterjesztéseként értelmezhető – és egyben a testre fel is szerelhető – művégtagszerű „digitális hangszereket” fejlesztettek.
A fejlesztések három évig tartottak, a tervezők táncosokkal, zenészekkel, zeneszerzőkkel és egy koreográfussal dolgoztak együtt. A meghökkentő hanggeneráló eszközökbe fejlett érzékelőtechnológiát integráltak. Elég masszívaknak tűnnek ahhoz, hogy színpadon is hosszú ideig lehessen használni őket.
A komplex, átlátszó formákat belülről világítják meg, és a legtöbb zenei interfésszel ellentétben kézi vezérléssel és viselhető rendszerként egyaránt funkcionálnak. Utóbbi esetben az előadó mozgását monitorozzák. Mivel könnyen felszerelhetők, és gond nélkül el is távolíthatók, a fejlesztői szándéknak megfelelően, elmossák, képlékenyebbé teszik a test (művész, ember) és a hangszer (alkotóeszköz, gép) közötti határokat.
A közel harminc szerkezet mindegyike rendelkezik beágyazott szenzorokkal, belső tápegységgel, vezeték nélküli adóvevővel. A beépített eszközök teszik lehetővé, hogy az előadó ellenőrizze, valamint érintéssel és mozgással valós időben alakítani és módosítani is tudja, azaz feldolgozza a zeneszintézis paramétereit.
A hangszerek generálta jelek az IDML csapat által fejlesztett nyílt forráskódú p2p (peer-to-peer) szoftverrendszer közvetítésével „érnek célba” – a szoftverrendszer teremti meg a szenzorikus adatok és a hangszintézis paraméterei közti kapcsolatot.
