A hüllők osztályának egyik kihalt rendje, az úszó és uszonyos plezioszauruszok több mint 200 millió éve, a középső triász korban jelentek meg az óceánban, aztán a jurában terjedtek el, majd a krétában élték virágkorukat egészen a dinoszauruszok kihalását és a földtörténeti mezozoikum végét hozó kataklizmaszerű eseményekig.
A köztudatban hosszúnyakú gyíkokként élnek, például a loch nessi szörnyet is úgy képzelik el, mint ezeket az őshüllőket.
Többmillió évig tartózkodtak a bolygón és az emberi fantáziát még ma is megmozgatják. Tudósok számára hatalmas kihívást jelentett, hogy kitalálják, hogyan úsztak. Annál az egyszerű oknál fogva, mert ellentétben a legtöbb uszonyos állattal, plezioszaurusz barátaink nem kettő, hanem négy uszonnyal rendelkeztek. A kétuszonyosok az elülső uszonnyal tolják magukat előre, a hátsóval pedig navigálnak.
Kőzetekből kiderült, hogy négy egyforma uszonyuk volt, tehát teljesen másként mozoghattak, mint a hozzájuk hasonló vízi állatok. Ha nem tudtak volna úszni, vagy más irányt vett volna a fejlődésük, vagy – és ez a valószínűbb – sokkal hamarabb kihaltak volna. Az őslénytankutatók teljesen tanácstalanul álltak a jelenséggel szemben, képtelenek voltak logikus magyarázatot találni rá.
Egészen mostanáig, és mint más földtörténeti kérdésekben, a 3D nyomtatás ezúttal is fontos szerepet játszott a rejtély megoldásában. A Southampton és a Bristol egyetemek kutatói, Luke Muscutt doktorandusz vezetésével ugyanis építettek egy robotot, majd plezioszaurusz-fosszíliák alapján tervezett és printelt uszonyokat szereltek rá. Mai uszonyosokról készített röntgenfelvételek szintén segítettek, ezen anyagok tanulságait leszűrve döntöttek a robot mozgásáról, majd víztartályban kísérleteket végeztek a szimulált állattal.
A brit kutatók érdekes dolgokat fedeztek fel kísérletezés közben: az elülső uszonyok által előidézett örvénylés előrébb lökte a hátsókat, maximum 60 százalékkal növelve azok ezirányú tevékenységét. Ha a két uszonypár együtt működött, 40 százalékkal hatékonyabban tették a dolgukat, mintha külön-külön, koordinálatlanul mozogtak volna. A plezioszaurusz tehát mind a négy uszonyát használta, hogy előrehajtsa magát. Ez a mozgástípus jelentősen eltér a mai uszonyosokétól, például a teknősbékáétól.
A kísérletekből az is kiderült, hogyan kellett pontosan mozgatni az uszonyokat ahhoz, hogy a leghatékonyabban haladjanak előre.
„A kőzetek önmagukban nem sokat árulnak el a plezioszauruszok mozgásáról. Az állatok genetikai megtervezésén kívül, a robotfejlesztés tűnt a legjobb opciónak. A bámulatos eredményekből kiderült, miért lehetett a négy uszonyát több mint 100 millió éven keresztül megőrző plezioszaurusz annyira sikeres. Ha nem így lett volna, a négyuszonyos rendszer nem tartott volna ki ennyire sokáig” – nyilatkozta Muscutt.
A kutató folytatja munkáját, különféle plezioszauruszok mozgását vizsgálva igyekszik kideríteni a különbségeket. Érdeklik a jelenkori alkalmazások is, például hogy tengeralattjárókra hogyan adaptálható az őshüllők helyváltoztatása.
